Álom

Nagyon ritkán emlékszem reggelente az álmaimra. Többnyire tudom, hogy álmodtam valamit, csak mire felfogom, hogy álmodtam, és megpróbálok visszaemlékezni rá már nem megy... Ez most is így történt, azonban egy erős kép megmaradt a tudatomban. Vért láttam. Sok vért. Vér borította a földet, de az emberek boldogok voltak és nem foglalkoztak a karmazsinszín folyadékkal, ami a talpuk alatt volt. És ez nagyon nyugtalanító volt számomra. Nem folyt a vér. Csak ott volt. Mozdulatlanul. Jogos lenne a kérdés, hogy honnan tudom, hogy vér volt az...Pontos magyarázatot nem tudok rá adni, egyszerűen csak éreztem. Tudtam, hogy az vér, és nem valami más. Azt nem tudom, hogy hogyan került oda és hogy miért voltak mégis önfeledten boldogok az emberek. Erre sajnos már nem emlékszem.

Viszont nyugtalan vagyok miatta. Az álmom miatt. Hisz úgy tartják, hogy az álmok beszélnek, jövendölnek. És ezt igaznak tartom. Tapasztalatból. Egyszer foggal álmodtam, ami halált jelent. Eleinte nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de aztán be következett... Most azonban másról van szó. Nem halálról. Keresgélve az álmoskönyvekben többféle magyarázatra is találtam. Volt, amelyik szerint az álmokban megjelenő vér jelentése  élet, szerelem, szenvedély és csalódás. Egy másik azt mondja, ijedtséget jelent. Sokak szerint Krúdy Gyula álmoskönyve a legmegbízhatóbb. Abban ez állt: vér, amely folyna a lábad előtt: veszedelem illetve vérrel beszennyeződni: vándorlás... az elsővel az a probléma, hogy mint azt említettem ez nem folyt, csak ott volt. És a másodikkal is hasonló gondjaim vannak. Ez a vér szilárd volt. Nem folyt, nem ragadt és nem szennyezett semmit, kivéve a földet.

Ahogy én tudtam, vérrel álmodni betegséget jelent...legalábbis én így hallottam. Ami utalhatna arra, hogy most beteg vagyok... de nem tudom. És valószínűleg nem is fogom megtudni, amíg be nem következik valami, amit majd előre megjósolt történésnek fogok tartani.

Azon is elgondolkodtam, hogyha ez csak egy egyszerű mondanivaló nélküli álom volt, akkor történt-e valami olyan dolog, ami miatt ez a kép kialakulhatott bennem...végül arra jutottam, hogy nem. Nem néztem véres filmeket, nem olvastam véres történeteket... talán azért körvonalazódott ez a kép bennem, mert mostanában haragszom a világra ... nem is a világra, hanem a benne élő emberek cselekedeteire, magatartására. De ezt szerintem a közeljövőben nem fogom megtudni...

Érzékenység

...mint az előző bejegyzésben is említettem, néha úgy érzem, hogy túl érzékeny vagyok ehhez a világhoz. Sajnos így van. És sajnos nem tudok tenni ellene semmit sem... és irigy vagyok. Igen, irigylem azokat az embereket, akik minden problémájukon könnyedén túl tudnak lépni. Szeretnék én is olyan lenni. Csak lehetetlennek, távoli elérhetetlen célnak tűnik. Sőt valószínű, hogy számomra mindig az is marad...

Néha csodálom az olyan embereket, akik nem veszik fel a negatív megjegyzéseket, kritikákat és nem rettegnek állandóan attól, hogy mi történik majd, ha valamit elrontanak az életben. Én soha nem tudtam ilyen lenni... szinte minden egyes nap aggódom, hogy mi fog történni másnap, hogy épp mit rontok el, vagy hogy valami számomra szörnyű dolog fog bekövetkezni. Egyszerűen léteznek olyan dolgok, amit nagyon nehezen tudok feldolgozni, persze ilyenek mindenkinél előfordulnak, de ezek többnyire nem nagysúlyú dolgok. Csak egyszerű kis semmiségek. Csak nem nekem. Én talán másként értékelem ezeket a "semmiségeket", mint a többség...de talán ez így van jól..

"Túlságosan érzékeny vagyok. Kicsit érzéketlenebbnek kellene lennem ahhoz, hogy visszanyerjem azt a lelkesedést, amelyet gyerekkoromban éreztem."

/Kurt Cobain - levél - "búcsúlevél"/


Kurt Cobain és az ő "állítólagos búcsúlevele"

Kósza gondolatok...

...beteg vagyok. Elég magas lázam volt, így amíg nem múlt el, nem tudtam kontrollálni sem a gondolataimat, sem a cselekvéseimet. Félelmetes érzés volt. Konkrét halálfélelmem volt...pedig egyébként nem félek a haláltól, hisz az az élet rendje, hogy megszületünk, aztán meghalunk. És talán hiszek az újjászületésben is. Bár ez már nem kapcsolódik szorosan ide... Van, aki nagyon hosszú életet kapott, van, akivel viszont nagyon kegyetlen az élet, és ennek csak a töredékét tudhatja magáénak, bár lehet, hogy ennek így kell lennie...

Ahogy feküdtem az ágyon, lázasan remegve, elgondolkodtam azon, hogy mi lenne, hogyha most, húsz évesen meghalnék, mert legyőzne a betegség. Most, hogy még szinte semmit sem értem el az életben, és még szinte nem is éltem... és elszomorodtam. Nagyon elszomorodtam....és sírtam. Belegondoltam abba, hogy bármikor eljöhet az a pillanat, amikor nem lesz másnap. És harmadnap sem. És nem lesz többet semmi sem számomra ebben az életben. És többet nem csinálhatom azokat a dolgokat, amiket szeretek, nem érezhetem a kedvenc illataimat, nem láthatok többé szivárványt, nem sétálhatok az esőben, és nem adhatok egy baráti ölelést senkinek sem, ha épp szüksége van rám... De nem ez bántott a legjobban, hanem az, hogy nem tudok elbúcsúzni, attól a pár embertől, akit nagyon szeretek és ők is szeretnek engem, hisz akkor megmozdulni sem volt erőm. Talán túl érzékeny vagyok. Sőt, tapasztalataim alapján biztos, hogy túl érzékeny vagyok a mai világhoz...de ezzel sokan vagyunk így...és sajnos nem igazán tudunk mit tenni ellene.

A becsületes ember meghal...

Sajnos rá kellett jönnöm, hogy az, aki becsületes ebben a gyarló, önző, hazug világban, azt nem hagyják élni. Eddig láttam valami kis reményt, de most már biztos vagyok ebben. Csak valahogy ezt nem tudom megérteni... Szerintem a becsületesség, az önfeláldozás, az empátia és az őszinteség lenne a legfontosabb emberi tulajdonság, ehelyett azt kell tapasztalnom, hogy ezeket semmibe veszik az emberek. Persze kivételek léteznek, mint minden más alól is, de sajnos nem ez a jellemző. Azt vettem észre, hogy az emberiség ezen a téren romló tendenciát mutat. Sajnos. És úgy érzem, hogy ezen senki és semmi nem tud változtatni. Pedig kellene... De ez csak úgy lenne megoldható, ha az emberek magukba néznének és rájönnének, hogy helytelenül élnek. Csak sajnos erre igen kis esélyt látok...De ez van, ezt kell elfogadni, akármilyen nehéz is. Ez a probléma valószínűleg az emberiséggel egyidős.

Az bánt a legjobban, hogy azért, mert én becsületes vagyok, hátrányokkal indulok...minden téren. Utálom, hogy én rengeteget szenvedek, hogy elérhessek valamit, mások pedig egyszerű csalással, hazugsággal elintézik az egészet és azonos vagy jobb eredményeket érnek el mint én... Mindig, mindenben, mindenhol. És ez dühít és nagyon elkeserít.

Nem baj, nekem megmaradt valamim, amit nagyon sokan már nagyon régen elveszítettek. A BECSÜLETEM. És vigyázok is rá, mert számomra kincs. Igazi értékkel bíró kincs ... a mai értékrend akármit is követel meg. Szoktam is mondani, hogy lehet, hogy mások többet értek már el az életben, mint én ... de legalább én még tudok felemelt fejjel járni és tükörbe tudok nézni, mert nem lesz hányingerem a sok hazugságom miatt.

Az Alvin és a Mókusok nevű formációnak van egy témába vágó dala...Én még tükörbe tudok nézni címmel, ami nagyon tetszik. És valahol kifejezi az érzéseimet. Íme egy részlet a dalból...

"Ma is küzdesz,

Talán holnap jobb lesz.

Majd észrevesznek,

És egy angyal jót tesz.

Lehet, hogy okom lenne félni,

De legalább én még tükörbe tudok nézni."

...és itt a dal.

Alvin és a Mókusok - Én még tükörbe tudok nézni...

Szomorú vasárnap...

Nemrég fedeztem fel egy dalt, Szomorú Vasárnap címmel, melyet Köteles Leander (és Vörös Attila) dolgozott fel legutóbb. "Szerelem volt első hallásra"... Valószínű, hogy hallottam már valahol az eredeti művet, vagy valamely feldolgozását, mert a cím és a dal néhány sora ismerős volt. De ez a feldolgozás, olyannyira megragadott, hogy első hallásra elsírtam magam rajta. Hihetetlen, ilyet dal csak nagyon ritkán idéz elő nálam. A mű egyszerre magával ragadó, szomorú, melankolikus és energikus.

A dal leginkább magával ragadóbb sorai számomra:

Utolsó vasárnap kedvesem gyere el,

Pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel.

Akkor is miránk vár, virág és koporsó,

Virágos fák alatt utam az utolsó.

Nyitva lesz szemem hogy még egyszer lássalak,

Ne félj a szememtől holtan is áldalak... 

Utolsó vasárnap.

Köteles Leander:

Ahogyan meghallgattam a dalt, valamiféle belső indíttatást éreztem arra, hogy rákeressek az eredetére. Az eredetit 1933-ban írta Seress Rezső. "Ősz van és peregnek a sárgult levelek / Meghalt a földön az emberi szeretet" - így indul a szöveg, amihez a tartalomhoz kitűnően illő bánatos dallamot kreált. Később erre került fel Jávor László verse "Szomorú vasárnap száz fehér virággal / Vártalak kedvesem templomi imával".

De nem ez az érdekessége, hanem az, hogy a művet állítólag 1936-ban betiltották, mert öngyilkossági hullámot idézett elő. Ezért is az az alcíme, hogy "Öngyilkosok Himnusza". Feltételezhetően, nem csak ezidőtájt követtek el öngyilkosságokat a dal hatására...

Miközben keresgéltem a dal eredetét, ráakadtam egy filmre, melynek a címe megegyezik a dal címével ... Szomorú vasárnap ... úgy éreztem muszáj megnéznem. Így is tettem. Nem bántam meg a döntésemet. Zseniális film szerintem.

Szerettem volna ide betenni az emlegetett dalt Köteles Leandertől, de valamiért nem tudtam feltölteni ... ezért úgy döntöttem, hogy egy másik zseniális videót teszek fel tőle, amely szintén nagyon megérintett. Ez a dal a Viharom, Tavaszom... Ez szintén egy olyan dal, amelytől ha szeretnék sem tudnék megszabadulni. Talán azért fogott meg annyira, mert úgy érzem, mintha engem jellemezne. Persze, tudom, hogy nem rólam szól, de mégis egy nagyon picit a sajátomnak érzem és átélem a dalt.

Mikor tükörbe nézek, ugyanazt kérdem,

Ki vagyok én? Mi vagyok én?

Ahogy tükörben vérzek, egyre csak nézem,

Ki hullik el, talán ő, vagy én?

Minden mi belőlem maradt,

Vérző sebekkel bőröm alatt,

Szememben viharral, szívemben tavasszal

Várja, hogy eljöjjön az a nap.

Szerintem Leander a magyar zene egyik legzseniálisabb és legkiemelkedőbb alakja.

Közben megoldódott a probléma és sikerült a Szomorú Vasárnapot is beillesztenem. :)

Álmatlanság

Érdekes módon mostanában hatalmába kerített az álmatlanság. Igen, nem hiába használom ezt a kifejezést, hogy hatalmába kerített, hisz sokszor olyan érzésem van, mintha valami megmagyarázhatatlan "erő" állna a háttérben, ami nem szeretné, hogy elaludjak. Persze, valószínű, hogy van rá reális magyarázat, - talán az, hogy az utóbbi időben úgy érzem, hogy túl sok nyomás nehezedik rám, amit már nemsokáig bírok cipelni - de akkor is nyugtalanító érzés. Mikor aludni szeretnék, szinte másodpercenként nyitom ki a szemem és nézek körbe a szobámban keresve valamit vagy valakit. Nem tudom, hogy ki vagy mi lehet az, de mégis olyan, mintha ott lenne... Lehet, hogy érdektelen dolognak tűnik ez az egész, de számomra igen is sokat jelent. Furcsa, megmagyarázhatatlan és félelmetes érzés, amivel úgy érzem előbb-utóbb meg kell tanulnom együtt élni, hisz mégcsak két napja tart, de ,valószínű, hogy még sokáig végig fogja kísérni az életemet...

Elmém egy újabb rejtett szeglete...

Úgy döntöttem, hogy megosztok egy újabb verset. Talán majd minden versemet közzéteszem. Nem tudom, hogy mi értelme...de talán valaki majd elolvassa és merít belőle valamit. Bár, mint már említettem néhány posttal korábban nem tartom túl jónak őket, viszont rendkívül őszinték.

Sír a temető, hallhatod,

Siratja életét a sok halott.

Elkárhozott minden lélek,

Fájnak az emlékek. Rosszak és szépek.

Egy csendes kis sír van csak, mely hallgat,

Nem siratja életét, tudta meghalhat.

Nem gyászolja földi létet,

Meghal, számára ez nem volt kérdés.

Véget ért örök szenvedése,

Abba maradt halk lélegzése,

Többé mosolyogni se tudott,

Meghalt, ily sorsra jutott.

Nem vágyik vissza a földi létbe,

Úgy érzi jobb meghalva, mint félve.

Nyugodtabb így minden perce,

Örökre így marad, ez volt terve.

Csendes kis sírját néha látogatják,

Szerettei, kik vigyázzák álmát.

Ti vagytok, kik soha el nem hagytatok,

S a sírban hosszasan én hallgatok!

Sírás

Nem tudom miért, de én szeretek sírni. Nem mindig, de van, hogy nagyon jól esik. Lehet, hogy ostobaságnak tűnik, de így van. Utána általában megkönnyebbülök és úgy érzem, mintha szabad lenne a lelkem, mintha megszabadult volna a súlyos terhektől, amiket addig cipelt. Általában a legnehezebb pillanatokban is segít. Persze, nem múlnak el tőle a gondjaim, de valamivel könnyebb lesz utána. Mintha a legnehezebb akadályon is könnyedén áttudnék lépni. Néha csak könnyezek, nem nevezhető igazi sírásnak...máskor azonban rendesen zokogok. 

Nose bridge piercing & microdermal

Szeretnék egy piercinget az orrnyergembe...sőt szinte minden vágyam egy olyan piercing. Csak sajnos félek megcsináltatni. A szúrástól és a tűtől nem félek ... csak attól, hogy félreszúrják és akkor az nagyon csúnyán fog kinézni...

...szeretnék microdermalt is. A nyakamra és a tetoválásomra. Meg lehet, hogy máshova is... csak az a baj, hogy ettől is félek. Ebben az esetben inkább a fájdalomtól félek. Igaz, mielőtt tetováltattam is nagyon féltem, aztán nem is fájt. Inkább csak kellemetlen volt. De ez azért más szerintem. Bár ez nem is tart olyan sokáig. A legnagyobb baj az, hogy nem igazán tudom rászánni magam...de majd egyszer biztosan megcsináltatom...majd egyszer.

Félek

Nagyon sok reggel ébredek úgy, hogy félek. Nem is félek, rettegek...és nem tudom, hogy mitől. Egyszerűen úgy kelek fel, hogy valami feszítő érzés van a mellkasomban. És ez az érzés szörnyű. Olyankor minden hangra felkapom a fejem és elkezdek rettegni, mintha valami rettenetes dolog közeledne felém. Nem feltétlenül tárgyiasult dolog ... inkább valami szörnyűségnek az eljövetele. Valami nagyon rossz és kegyetlen dolognak, amit nagyon nehéz feldolgozni. Végül általában nem történik semmi, de mégis szinte kibírhatatlan érzés, ami végigkíséri a napjaimat.

...meg nem értve.

...nem tudom, hogy miért, de állandóan azt érzem, hogy senki sem ért meg. Tudom ... ezzel sokan vannak így. De én úgy érzem, hogy még soha senki nem értett meg igazán. SENKI. SOHA. Kezdeti próbálkozások már voltak. Persze. De valahogy mire igazán megnyíltam volna valakinek rájöttem, hogy már nem érdeklem. Igen, ehhez nekem nagyon sok idő kell. Nagyon sok, ahhoz, hogy átadjak valamit magamból. És anélkül, hogy ezt megtenném nem is fognak soha megérteni. Lényegében az a baj, hogy én sem értem magam igazán. És így ez az egész sokkal nehezebb lesz. Amíg nem értem meg magamat, addig mások sem tudnak megérteni engem, de nekem ahhoz, hogy megértsem magamat az kell, hogy valaki elfogadjon olyannak, amilyen vagyok, még akkor is, ha nem ért igazán. Viszont ha nem ért, akkor nem is fog elfogadni senki. Igazi ördögi kör. De nem baj, már kezdek beletörődni. Ez van...

Vasárnap reggel...

Felébredtem, kavarognak a gondolataim. Reggelente általában mindig ez van. Nem tudom, hogy van-e értelme felébredni, vagy az lenne a legjobb, ha örökre aludnék, és soha többé nem kelnék fel... Aztán végül mindig arra jutok, hogy igen, van értelme, hisz vannak az életben olyan dolgok, amikért érdemes élni. Csak sajnos ezek legtöbbször eltörpülnek a rossz és kegyetlen dolgok mellett. Ilyenkor mindig egy Depresszió idézet jut eszembe:

"...A világ és a lét itt kegyetlen,

Közhely, mégis így van temetlen:

Minden szemét marad a régi,

De pár szép percért érdemes élni."

Ez a pár sor annyira megragadja az élet esszenciáját. Nem is igazán hallottam még ennél pontosabb megfogalmazást arra, amit érzek, ami kavarog bennem. Hihetetlen, hogy nem tudom megfogalmazni az érzéseimet, és valaki más megfogalmazása az, amit teljesen a magaménak érzek...

Elmém egy darabkája

Időnként szoktam verseket írni ... nem sikerülnek túl jól, de mégis olyanok, mintha a gyermekeim lennének. Mindegyik egy-egy aprócska darab az elmémből ... Leginkább akkor tudok írni, amikor valami nagyon bánt, vagy valamiért épp nagyon dühös vagyok.

Íme az egyik:

Mikor síromon kínyílik az első szál virág,

Gondolj rám, s hogy akkor el mért hagytál.

Ha nem tetted volna, lehet még most is élnék,

Az élők közt csendesen szenvedhetnék.

Nem adtam volna fel, csak úgy a semmiért,

Nem haltam volna meg, soha semmiért.

Még most is élnék, s melletted lennék,

Magamban kárt tényleg soha nem tennék.

Ha akkor nem hagytál volna végleg magamra,

Láthatnálak, foghatnál karodba.

De megtetted, tőlem elmentél,

Jegyezd meg; végleg elvesztettél!

Ha egy hideg éjjel, még gondolsz rám,

Egy szál virág, talán ami nekem jár.

Helyezd a síromra, és imádkozzál értem,

Megbocsátok neked, ha ezt kéred.

  

Minden miben hittem, végleg a múlté már,

Összeomlott álmok, egy emlék vagyok csupán.

Egy sírhalom emlékeztet csak rám,

Melyen kinyílott egy szál virág.

Október

Október van ... talán nem véletlen, hogy most kezdtem el a blog írást. Ez a kedvenc hónapom. Nem tudom, hogy miért. Egyébként is az ősz a kedvenc évszakom. Általában az elmúlással, a halállal azonosítják. Számomra azonban csak részben takarja ezt ... sokkal inkább a változást, a gyönyörű változást jeleníti meg, ami nem csak a halált jelentheti.

Valami bemutatkozás féleség...

Josette vagyok ... nem Dzsozett ... hanem Hozett! Csak úgy franciásan. :) Teljes nevem: Josette Choiseul.

Igazából, nem tudom, hogy miért kezdek el blogot írni, hisz úgysem fogja olvasni senki sem ... talán csak akkor, ha szólok valakinek, hogy vessen rá egy pillantást. Lényegében mégis, talán azért kezdek "blogolni", hogy a társadalom általam nem ismert részével is megosszak valamit az életemből, gondolataimból. Bár mint említettem, ők úgysem fogják olvasni...